Egy rettentően letaglózó látvány. Sok-sok emlék, amely fájdalommal tölti el az ember lelkét. Szemünk előtt feltűnő hajdani pompa. Emberek sokasága, akik annak idején élettel töltötték meg a város utcáit. Kiabáló árusok, önfeledten futkározó, játszadozó gyerekek. Most pedig csend. Meredten maguk elé bámuló emberek. Két történet, két és fél évezred különbséggel, de ugyanazzal az érzéssel.

Nehámiás – nem sűrűn találkozunk ezzel a névvel, még a keményvonalas gyülekezeti tagok sem sűrűn hallhatják. Nem azok közé a próféták közé tartozik, akik a legismertebbek lettek volna. Mégis, ha megnézzük, nagyon fontos feladat hárul rá! Az újjáépítés! Újjá kell építeni azt, ami hosszú évek alatt az enyészetté vált, amit annak idején egy ostrom során teljesen leromboltak. Gondoljatok bele, hogy milyen lehetett látni azt, hogy ami egykor a legfontosabb, legszentebb hely volt, az egyszeriben – nincs. Mint amikor annak idején egy nagy gonddal épített homokvárat egyszer csak valaki teljesen szétrombolt. Te meg csak állsz ott és nézel, teljesen értetlenül, és mivel gyermek vagy, és neked ez volt akkor a legszebb homokvár, könny gyűlik a szemedbe!

Ez az érzést képzeljétek el sokszorosan. Jeruzsálem romokban. A templom romokban. Az életek romokban. Visszajöttek a fogságból, mert vissza engedték őket, de hova? Minek? Így? Mi lesz velük?

1920. június 4. – egy halvány reménnyel indult el egy kis csapat, hogy a háború végeztével a nagyja megmaradhat. Hogy nem lesz olyan mély a marás. De lett! Olvastam olyan leírást, hogy amikor ennek híre ment, akkor volt olyan tanár, aki bement az órára, némán felment a katedrára, leült a székére és csak ült. Néma csendben. A diákok sem mertek megszólalni, talán ők is érezték, hogy súlyos a dolog.

És amikor még közületek is akad olyan, aki nem igazán tudja felfogni, hogy mit is jelentett ez akkor, talán ők sem tudták. Nem felróni akarom ezt senkinek – mert majd egyszer, valamikor megértitek, hogy miért is volt ez olyan nagy csapás.

Talán el kellett telnie néhány pillanatnak, napnak, évnek, hogy mozdulni tudjanak, hogy ebből a néma, görcsös helyzetből újra menni tudjanak. Nehémiásnak is kellett talán néhány pillanat, mire a szomorúságból a reménység felé fordult! Mert Isten azt adta a szívébe, hogy menj és építsd fel újra, amit leromboltak. Talán eszébe jutott egy másik prófétának, Jeremiásnak adott ígéret, akinek azt mondta Isten, hogy „csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok”. (Jer 29, 11) És ezt valahol el kell kezdeni! Valakinek el kell kezdeni!

Drága ifjak! Nem akarok rátok nagy terhet rakni, de abban, hogy az országunk, nemzetünk megmaradjon, hogy újra felépüljön, hogy olyanná váljon, amilyennek Isten szeretné látni, abban nektek is nagy szerepetek van már most, és lesz később még nagyobb!

A buzdítás nekünk is szól: Jöjjetek, építsük fel Jeruzsálem várfalát, hogy ne gyalázhassanak többé bennünket! Nekünk is egy országot kell tovább építenünk, sokszor a mai napig meglevő lyukakat kell befoltozni. Építsétek fel, amire Isten hívott benneteket, és közben építsétek az Isten országát! A legszentebb feladat számunkra ez. Vegyétek fel az Istentől kapott munkaruhát (Ef 6) és kezdődjön az építkezés!