Biztosan előfordult már mindenkivel, hogy valami olyan dolgot kellett volna megtennie, ami másnak egy kis egyszerű dolog, de nekünk elég nehéz lett volna. És mit szoktunk ilyenkor reagálni? Mondjuk azt, hogy: „mondani könnyű”. Befejezni már nem szoktuk a mondatot, de most tegyük meg: „megtenni már nehéz”. Főleg, ha egy olyan valakivel szemben kell megállni a helyünket, mint maga Jézus.

Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. De hát hol vagyunk mi a mennyei Atyától? És egyébként is, hogyan tudnánk tökéletesek lenni, amikor több helyen olvashatunk arról, hogy az ember egész egyszerűen nem tud teljes mértékben jó sem lenni, hát még tökéletes. Hiszen mindannyian gyarlók vagyunk, esendőek, hibával teliek. Ezért nem tudunk az Édenben maradni, mert az Isten szentségének, tökéletességének a helyszíne. Ezért nem maradhat ott az ember, ezért kell kijönnünk onnan.

Később pedig mi történik? Ad az Isten olyan útmutatásokat, parancsolatokat, amelyeket az embereknek meg kellene tenniük – ezt tartják is évszázadokon keresztül, de aztán valami elromlik és egy idő után már nem is tudjuk, hogy honnan indultunk el. És ekkor jön Jézus a hegyi beszéddel, amikor elkezdi tanítani az embereket: megmondatott a régieknek… Ne ölj, ne paráználkodj, ne esküdj hamisan, szemet szemért, gyűlöld ellenségedet. Az első néhány még csak-csak megmaradt eredeti formájában, de a gyakorlat már egészen mást mutatott. De az utolsó kettő…? Hát, erősen véleményes. De Jézus nem csak azt mondja, hogy ez badarság, hanem azt mondja, hogy menjünk vissza a mélyre. Vizsgáld meg a szívedet! Ha ott baj van, mindennel baj van. Mi szeretjük azt hinni, hogy minden rendben van velünk – de itt meg eszünkbe juthat Jézusnak egy másik mondása: más szemében a szálkát észrevesszük, a magunkéban pedig a gerendát sem.

Áss le a mélyre, keresd meg ott a hibát – mondja Jézus. De mondták ezt a reformátorok is. Ugyan az történt, mint annak idején a törvényadás után. Eltelt Krisztustól egy pár évszázad és mintha elfelejtették volna, hogy mi is áll a Szentírásban. De ismerték vajon a Szentírást? Latinul beszélni latinul nem tudóknak? Testvérek: még az evangéliumokat is többség által beszélt görög nyelven adták tovább, nem a Jézus által beszélt arámin. A másik pedig: Isten büntető mivoltával fenyegetjük az embereket? Nem csoda, hogy ennek a kornak az egyik nagy újra-felfedezése egy mondat: az Isten szeretet! (1Ján 4, 8) A másik pedig szorosan követi ezt: az igaz ember pedig hitből fog élni. (Róm 1, 17)

De még így sem lett minden tökéletes! Még így sem tudjuk megvalósítani azt, amit Jézus mond: Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. Akkor mégis hogyan lehetséges ez? Úgy gondolom, hogy érdemes folyamatában nézni a dolgokat. A Zsidó levél is így tesz. Mi történik jó esetben azzal az emberrel, aki nem ismeri az Istent? Egyszer csak megismeri. Jön az ismeret, az ószövetségi előzménytörténetek, az evangéliumok, az újszövetségi levelek – majd szépen lassan körvonalazódik az, hogy Jézus miért a mi megváltónk. És ebben a pillanatban, ahogy megértem, személyessé válik a dolog, mert már nem csak többes számban beszélek Jézusról, mint a mi megváltónkról, hanem egyes számban is: az én személyes megváltóm. Növekszik az ismeret és növekszik a hit, karöltve haladnak előre, az én szívem egyre boldogabb, míg egyszer csak elérkezünk addig a pontig, ahonnan már nincs tovább, mert nem kell tovább. Az enyém lesz Isten, és én az Övé. Mi ez, ha nem a tökéletes harmónia példája?

Mit tehetek én ekkor? A levél szerint már szinte tantói szinten vagyok, tehát beszélnem kell arról, amit megéltem, megtapasztaltam, arról, amit hiszek. Igen ám, de sajnos előfordul az, hogy ebben a kapcsolatban visszaesés tapasztalható. Annak példájára, amit olvashatunk: a hitünket és tudásunkat is folyamatosan táplálnunk kell – de ez is olyan, mint a gyermekből felnőtté válás: a tejjel való táplálás egy idő után már nem elég, kell a kemény eledel. De itt arról olvashatunk, hogy valami nagyon nem jó: olyan, mintha a gyülekezet elfelejtette volna, hogy eddig miről volt szó. Egy hit-amnéziában, vagy Krisztus-amnéziában szenvedő gyülekezetnél pedig nincs veszélyesebb.

Nem tudni, hogy mi történt, de a szerző igyekszik figyelmeztetni a gyülekezetet arra, hogy nagyon veszélyes, ha a hallás eltompul. Megvan a veszélye, hogy ha nem minden szól tisztán, igeszerűen, akkor tévtanítás lehet a vége, ami pedig végzetes is lehet. Pál is beszél több helyen a szakadás veszélyéről. Talán ismerős az 1Kor 1, 12: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig a Krisztusé.

Azt olvassuk a Zsidó levélben, hogy hagyjuk el az elemi tanítást – hiszen ott már jártunk. A kisebbik lányunk szokta azt mondani teljes komolysággal, amikor viccelni próbálok vele, amikor megpróbálom behúzni a csőbe, de észreveszi: ez komoly? Kérdezhetnénk itt is: tényleg újra innen kell elindulni? Milyen témákba gabalyodtak bele a gyülekezet tagjai? A megtérés a holt cselekedetektől (bálványok), az Istenbe vetett hit (Istenre hagyatkozni, benne bízni), a mosakodás (egyesek szerint jelentheti a keresztséget is, de jelenthet valamiféle törvény által előírt tisztasági parancsolatot), a kézrátétel (Isten Lelkének a közlésének eszközeként tekintettek rá), a halottak feltámadása (mint Krisztus feltámadásának egyik következménye, haszna) és az örök ítélet (vagyis mindannyiunknak meg kell állnunk az Isten ítélőszéke előtt). Való igaz, vannak olyan dolgok is a felsorolásban, amelyek valóban nehezek. A halottak feltámadása, illetve az örök élet megértése szó mi szó, nem mindig egyszerű. Ez már a kemény táplálék. De nem újdonság.

Az is lehet azonban, hogy az akarással volt a probléma. A belekényelmesedett élet nagy veszélye, hogy újra igyekszik visszahúzni az embert oda, ahol nem kell semmit tenni, nem kell semmivel foglalkozni. Azt olvassuk: akik megízlelték az Isten felséges beszédét, a mennyei ajándékot, részesei lettek a Szentléleknek – lehetetlen, hogy ebből az egészből kicsússzanak. Illetve lehetséges, csak ez már Krisztus keresztjének a megcsúfolása. Olvastam egy helyen: az élet Ura felé csak egy út vezet., ha valamerre letérünk, akkor már nem az élet Ura felé megyünk.

Mi, az evangélium szerint reformált egyház tagjai igyekezzünk a reformátorok által ránk hagyott örökség szerint élni, mindig Krisztusban látni a Megváltónkat, hitből és Isten kegyelméből munkálkodni, a Szentírást tartva egyedüli hit-forrásunknak. És azért, hogy így eljuthatunk a mennyek országába, egyedül Istené a dicsőség. SDG. Ámen