Mindenkinek van valamilyen előzménytörténete. Ott vannak az ősök, a maguk erényeivel, a nagypapa/apa a katonatörténetekkel, a nagymama/anya a régi idők boldog emlékeivel. De elő-előfordulnak kevésbé boldog időszakok, vagy olyan felmenők, akikre nem igazán büszke az ember, mert nem híresek, hanem inkább hírhedtek voltak.

A mai igénk Jézus felmenőit hozza sorban, ahogyan a zsidók számára fontos: Ábrahámtól, mint első ősatyától elkezdve. Mert bár úgy beszélünk Jézusról, mint Isten Fiáról, mégis: ember is volt ő, és mint embernek, érdemes megnézni, hogy kik is voltak a családfájában.

Ha megnézzük, sok mindenkinél találunk valamilyen érdekességet. Nem hiányzik azonban ebből a felsorolásból senki, mert a szentíró nem úgy gondolkodott, hogy: áhh, erről nem beszélek, mert tudjuk, hogy mit tett és itt most nincs helye. De igenis van. Azért van, mert nem érdemes és nem is lehet elkendőzni ezeknek az embereknek sem a pozitívumait, sem a negatívumait.

Mert az Istentől való elszakadásnak a következménye az bizony nem más, mint a bűnök megjelenése, akármennyire is küzdünk ellene. De hát ebben a szövegben áldott jó emberek vannak csak – mondhatnánk. Csak aztán eszünkbe jut Dávid, a makulátlan király nem éppen makulátlan néhány életszakasza. Milyen jó ember volt, hogy küzdött az Istenért – de ó, jaj. Betsabéért is. Mi mindent meg nem tett, hogy elvegye a férjétől. Elment a végsőkig is. Rendben, de más nem igazán róható fel neki. Vagy talán mégis. Istentől kapott erejét milyen hirtelen cseréli fel a saját hadseregének erejére.

De menjünk még visszább: mondjuk rögtön a legelejére. Ábrahám sem volt makulátlan. Bár sokszor beszélünk úgy róla Pállal együtt, mint a hit példaképéről (idősen elindul, nincs gyermek, mégis ígéretet kap, hogy lesz és bízik is benne). De mégis kineveti Istent, amikor konkrét kijelentést kap. A feleségéről is elmondhatjuk ugyanezt.

És találkozunk itt nagyon nehéz sorsokkal is, terhelt élettörténetekkel. Ott van mondjuk egy Ráháb. Józsué könyvéből lehet ismerős, parázna asszonyról van szó, aki Jerikóban elbújtatja a kémeket és egy piros szalagnak köszönhetően menekül meg. Vagy ott van rögtön a következő asszony, Ruth, aki szintén nem zsidó származású, hanem moábita lány, aki fiatalon özvegyen maradva a teljes kilátástalanság medrébe sodródik, de Isten mégis célt, feladatot ad neki. Dávid ükanyjaként vonul be a történelembe, és kap helyet a Bibliában.

Mi közös az itt levő emberekben? Elsősorban az Istenbe vetett erős hit, a reménység és a bátorság. Ha kellett, akkor nem féltek megtenni a következő lépést, olykor merészet!

De a legmerészebb, legbátrabb lépés mégis csak másé. A legbátrabb lépés az Isten volt. Otthagyta az otthonát, lépett egy nagyot – gondolhatnánk, hogy vissza! A mennyet felcserélni a földi halandókért. Értünk, értem? Miért? Ez egy felfoghatatlan tett. Hallottuk már a választ, de nem árt újra és újra emlékeztetni magunkat: Isten minden teremtményénél jobban szeret bennünket! Hogy vannak olyanok, aki el sem hiszik, hogy ő létezik? És ennek ellenére mégis?

Hogy is mondja az egyik énekünk? Csuda nagy szerelem… Ez az isteni szerelem tele van érzelmekkel. Csordultig van a megbocsátás indulatával. Hányszor mondhatta volna, hogy nem érdemli meg az ember, de aztán a végén mégis jön egy hír:

Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek (Tit 2, 11) Csuda nagy szerelem. Te milyen merészet, milyen nagyot lépsz idén az Isten irányába? Az Isten megtette az első lépést feléd, most te jössz!