A fiatal generáció számára nagyon sokszor unalmasak azok a dolgok, amik számunkra már klasszikusok. Saját bevallásuk szerint vontatottak, nem szeretik, ha nem történik benne semmi, vagy legalábbis olyan lassan csordogál a történet. Az a jó, ha lehetőleg egyszerre több szálon történik sok minden, mert az úgy jó.

Be kell, hogy valljuk, a Biblia legnagyobb része nem a mai fiatal generáció ízlése szerint van leírva. De hogy őszinték legyünk, nagy az esély arra, hogy a szentíróknak nem is igazán ez volt a céljuk. Egy valami lebegett a szemük előtt: az, hogy leírják mindazt, amit Isten hétköznapi megjelenéseiből, vagy éppen ellenkezőleg: a hihetetlen csodákból leírjanak. A mai Ige mégis kedvezni próbál mindenkinek bizonyítva azt: Jézus ma sem unalmas, nem egysíkú, hanem igenis mozgalmas, sőt: izgalmas.

Történet a történetben – mondták annak idején nekünk, amikor ehhez a részhez értünk a bibliaismereti tanulmányaink során. Két, egyenként is a maga problémájával keményen megküzdő ember szerepel Jézus mellett a történetben, amit lehetne akár külön is tárgyalni, de mégis így, egyben lesz kerek egész! Jairus és a vérfolyásos asszony élete nagyon nehéz szakaszában van, és mind a ketten úgy állnak meg Jézus előtt, hogy valahol a szívük mélyén tudják: nincs más remény. Vagy Jézus, vagy senki más. Ezt a mondatot pedig belőlünk is ilyen kétféle helyzet tudja kicsikarni: vagy egy hosszú és reménytelen betegség, vagy egy sürgős beavatkozást igénylő vészhelyzet.

Valljuk be őszintén: mind a kettőből van elég. Csak milyen az ember? Bírom még, tudom még tovább csinálni, meg tudok még vele küzdeni. Gyűrjük, gyűrjük, de meddig? Hol van a tűröképességem határa? Nagy erény az, ha az ember be tudja látni egy ponton: nem megy tovább egyedül.

A tömegben talán többen voltak ilyenek. Jézus, amikor kiszáll a Galileai-tó partján, emberek százai gyűlnek köré. Mert bár meggyógyított már nagyon sok embert, tanított már százakat, sőt ezreket is, mégis mindig vannak és lesznek olyanok, akik megint hallgatni akarják, vagy éppen most jutottak el oda, hogy nekem Jézus kell! A vérfolyásos asszony is talán ezt gondolhatta, érezhette. Az ő gondolkodásában is van egyfajta plusz – de erről mindjárt, hagyjuk most egy kicsit még.

Nézzük először Jairust. Egy zsinagógai elöljárót. Egy olyan csoport tagját, akik nem szerették Jézust. Vagy elöljáró és elöljáró között mégis van különbség? A jeruzsálemi és a galileai zsinagógai elöljárók másképp gondolkodta volna Jézusról? Akárhogyan is, Jairus egy emberileg egészen képtelen kéréssel áll meg Jézus előtt: kislánya halálán van, tegye rá a kezét. Egy szülő készül elveszíteni a gyermekét és mindent megtenne, hogy a legrosszabb ne történjen meg.

A minap olvastam egy nagyon érdekes irományt: amikor egy gyermek veszíti el a szülőt, akkor van rá egy szavunk: árva lesz. Amikor egy házastársat veszítünk el, akkor arra is van szavunk: özvegy. De amikor az ember a gyermekét veszíti el, arra még szó sincs. Ezt nem lehet épp ésszel felfogni, megérteni. Van benne igazság és tényleg, az ember nem is akar ilyenbe belegondolni, akik pedig átélték már ezt, azokban nem is tudom, hogy mi játszódhatott le. Jézus, amikor meghallja az apa elkeseredett kérését, nem is habozik, elindul vele azonnal.

De. Ha az mondjuk Jairusra, hogy képtelen a kérése, akkor hasonlót mondhatunk az asszonyról is. Mit akar? Megérinteni titokban Jézus ruháját és ettől rendbe jönni? Miért nem állt vajon oda Jézus elé és mondta el, hogy mi a baja és hogy mit szeretne?

Az első gondolatunk, egyébként teljesen jogosan, a szégyen lehet. 12 éve beteg egy olyan betegséggel, ami őt a zsidó tisztasági törvények szerint tisztátalanná teszi. De mindazt is, amihez ő hozzáér. Ha tudják, hogy ki ő és hogy mi a baja, hogyan fognak, milyen megvetéssel fognak rá nézni?

Már egyébként is mennyi mindent veszített… Orvostól orvosig járt, kifizetett nekik annyi pénzt, hogy minden másra alig maradt. És mi lett az eredmény? Nem hogy javult volna, még egyre rosszabbul is lett. Pedig ő már mindent megtett – vagy talán mégsem. Erőlködött, keresett, kutatott, csak nem jó helyen. Mentségére legyen mondva: 12 éve még Jézus sem jelent meg a nyilvánosság előtt, illetve amikor hallott Jézusról, akkor nyomban elindult. Hogy megérintse a ruháját titokban… Ilyen előzmények után talán már nem csodálkozunk a titkolózásán.

Jézus előtt titkolózni azonban nem igazán lehet. Ki érintett engem? Az egészből semmit nem érzékelő tanítványok pedig csak széttárják a kezüket – bárki lehetett. Uram, itt ez a sokaság, mindenki azt szeretné, hogy minél közelebb legyen hozzád, nyomulnak előre folyamatosan és te azt kérdezed, hogy ki érintett meg?

Ők nem tudják, de az asszony igen, hogy mi is történt. A gyógyulás szépen lassan lebontja a bizonytalanság és szégyen falait és előmerészkedik. Először még remegve és félve. Jézus is ítélkező lesz, mint a törvényhez ragaszkodók? Leszidást kap, hogy mégis hogyan merte ezt az egészet? Hogy tisztátalanná tett mást is a maga bajával. Jézusban azonban azt szeretem, hogy ő nem ilyen. Meglátja az ember nyomorát, de hitét is!

De Jairus még mindig ott toporog. Talán átérezzük az aggódó apa félelmét, hogy ilyenkor minden perc számít. Még ez a néhány perc is óráknak tűnhetett. De hirtelen minden szertefoszlik. Jön a mondat, amit nem akart hallani. És aztán jön a mondat, amit viszont mindenki akar hallani: ne félj, csak higgy! Mennyi embernek jelentett már ez a mondat olyan sokat! Mert ha Jézus úton van, akkor ott múlik minden rossz.

A legszűkebb tanítványi körnek engedi meg csak, hogy vele menjenek. Azok vannak ott, akik a megdicsőülésének is tanúi. Jézus emellett pedig folyamatosan vigasztalja az apát és közben ura ennek az egész helyzetnek. Nem foglalkozik a kijelentése utáni gúnnyal és nevetéssel a siratók oldaláról. Csak fogja a tanítványokat, a gyermek apját és anyját és bemegy a gyermekhez, hogy mondatának alapot is adjon! Ne félj, mert bár nagy úr a halál, de nem most! És higgy, mert én győzöm le! Majd jön az a mondat, amiben az elejétől reménykedtek: Talitha, kúmi – kislány, neked mondom, kelj fel.

Sokszor tudunk azonosulni akár egyik, akár másik mai emberünkkel. Hol hosszú ideje hordjuk bajunkat, hol hirtelen jön ránk valami. Bár szeretnénk, de életünk nem mindig megy nyugalmas mederben. Ilyenkor magunkba tudunk roskadni, és úgy érezhetjük, hogy nem tudunk felállni. De aztán mégis jön egy kéz, amely megfogja a mi kezünket és szól egy hang, amely megtöri a csendet: kúmi, azaz kelj fel! És mondja nekünk is: ne félj, csak higgy!