Olyan sok minden van, amit erről a történetről el lehetne mondani. Hosszú a szakasz, az igaz, de mivel egybe tartozik, nem szerettem volna szétszedni. Ha Márk sem tette, én miért tenném? Ami eszembe jutott erről a szakaszról, hogy egyrészt olyan, mint egy csavarosan megírt film forgatókönyve, ahol van egy történet, és abban egy másik, majd a végén jön a mindenki számára világossá váló csattanó: ó, hát valóban! Aztán egy másik dolog, amit ma szándékosan nem szeretnék kifejteni, mert erről már nagyon sok prédikáció szólt és fog is szólni: a 365 „ne félj” felszólításból, ami a Bibliában van, itt szerepel az egyik. Ezért kedves testvérem: ha a év 365 napjából a mai „ne félj”-igédet keresed, akkor lehet ez!

De a történeteken keresztül ma egy másik dologra szeretném felhívni mindenki figyelmét: Jézus megy! Ez mondjuk annyira nem nagy meglepetés, mert hát végig arról szólnak az evangéliumok, hogy Jézus mindig megy valahova. Egyik városból a másikba, északról délre, a Jordán nyugati partjától a keletiig, Júdából Galileába, vagy éppen Samáriába, vagy ahogy az ez előtti igeszakaszban láthatjuk: a gadaraiak földjére. Mindig megy. De ott… ott nem az a jellemző, hogy ott is menne. Ott nagyon sokszor láthatjuk azt, hogy inkább hozzá mennek. A betegek, a farizeusok, a hallgatóság. Persze nem mondhatjuk, hogy ne fordulna elő, hogy Jézus megy, hiszen ott van Lázár, a Bethesda-tavi beteg, a kapernaumi százados szolgája, Péter anyósa, tehát vannak erre is példák. De ez az imént említett dolgok miatt ez a történet mégis érdekes.

Már csak azért is, mert egy nagy megindulás kellett ahhoz, hogy ez így, ebben a formában létre jöhessen: a nagy megindulása Jézusnak pedig nem itt keresendő, hanem 30 évvel korábban, amikor a mennyből indult el, hogy a Földre jöjjön. Eljött az emberekhez, eljött a betegekhez, a keresőkhöz, az elhagyatottakhoz, a szelídekhez, a gőgösökhöz, a hűségesekhez, a csalókhoz. Nem fogom felsorolni az összeset, de valamelyikbe lehet, hogy be tudtuk magunkat is sorolni. Mert hogy eljött hozzánk is. Ebbe a nagy embertömegbe, ahova – otthagyva égi otthonát – lejött, abban valahol ott vagyunk mi is. Én is, te is.

És bele tartozik ez a két ember is, akikről a mai történetünk szól. Egy Jairus nevű zsinagógai elöljáró az egyikőjük. Ízlelgessük. Zsinagógai elöljáró. Egy zsidó vezető, igen. Hogy kerül ide, Jézus elé? Ez az, amit nem tudunk. Ki tudja, hogy min ment már keresztül a lánya miatt… lehet, hogy már mindenki is próbálta meggyógyítani, de nem sikerült. Végső elkeseredés? Vagy talán az van benne is, mint Nikodémusban, a másik zsidó vezetőben, aki éjszaka megy hozzá beszélgetni, mert nappal nem mert, nehogy meglássák, de mégis ott van benne a gondolat: tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul! (Jn 3, 2) Akárhogy is történt, most ott van előtte leborulva, és arra kéri, hogy menjen vele. Csak tedd rá a kezed, csak érintsd meg!

De még mielőtt Jézus érintene, azelőtt Őt érintik meg. Ezért megáll és választ vár: ki volt az? A tanítványai pedig széttárják a kezüket és azt mondják (nem ezekkel a szavakkal): bárki! Nézz szét! Látod, hogy mennyien vannak, hogy mennyien tolonganak? Egyik ember löki a másikat egymásnak, neked… És te azt kérdezed, hogy ki érintett meg téged? Uram: bárki! Akár többen! De Jézus mégis áll és választ vár: ki érintette őt? Mert ez az érintés ez nem olyan volt, ez más volt. Ez az érintés ez hittel volt tele. Ez az érintés reménnyel volt tele. Ezt a kezet nem lökték, ez gyengéden, félve közeledett. Ki volt az?

Én, Uram. Szólt egy asszony, és lassan előmerészkedett a tömegből. Arcán talán lehetett látni a hosszú évek gyötrelmeit. Sok embertől sokat szenvedett – ez azért meglátszik bárkin. Gyűrődik az arc, őszül a haj, talán a teste is meghajlott. De most egyszeriben minden jó lett. Mert ettől az érintéstől elmúlt minden baja. Ő hitt és a hite most még erősebb lett!

Nem úgy, mint Jairusnak – főleg a szörnyű hír után, amit nem akart hallani: leányod meghalt, miért fárasztod a Mestert? Jézus elindult, de mégsem ért oda, mert nem ment, mert megállt. Mert megállították. De itt jön a csoda-mondat: ne félj, csak higgy! És Jézus újra elindul, újra megy, Jairus mellette, hevesen dobogó szívvel. Hogy mitől dobog hevesen? Mert az dolgozik benne, hogy „meghalt”, vagy az, hogy „higgy”? Ezt csak ő tudja, de megy. Megy, mert Jézus is megy. És ő határozott, eltökélt, szilárd! Megy az utcán, megy a siránkozó, majd őt kinevető tömegen át. Mert azt merte mondani, hogy nem halt meg, csak alszik. De hát, aki alszik, az felkel… hát akkor Kúmi! Talitha, kúmi! Kislány, neked mondom, kelj fel.

Jézus elindult. A mennyből hozzánk, hogy felkeltsen bennünket az álomból! Hogy meggyógyítson vakságunkból, hogy Istentől eltávolodott, hitetlen szívünket visszavezesse.

Gyermek voltam még, amikor ezt a rövid héber mondatot megtanították nekem. Később volt már, amikor elmondták nekem, hogy egy másik helyen is ott van ez az ige: kúm! Ábrahámnál, amikor Isten elindítja, felkelti, elvezeti, szövetségébe fogadja őt. Kelj fel, Ábrahám, kelj fel, kislány, kelj fel, drága testvér! Isten szövetséget köt veled, új életet ad, gyermekévé fogad. Jézus elindult – érted is! Adj érte hálát!