Van olyan dolog, ami mellett kitartóan tudunk érvelni, harcolni, amiért szembe szállunk más emberekkel? Biztosan van, hiszen jobbára abból a korosztályból vagytok itt, akiknek az a lételeme, hogy harcolnak – főként velünk, felnőttekkel. És azt mondom, hogy jól van ez így, mert ezzel fejlődtök. Csak az a nem mindegy, hogy mi mellett álltok ki, miért harcoltok. Ha majd visszaemlékeztek pár év múlva, akkor lehet, hogy azt fogjátok mondani, hogy hogyan lehettem ilyen balga. Mert az értékrend akkor más lesz, a környezet egészen más lesz, te is egészen megváltozol! Lehet, hogy majd szembe jön veled az egyik énekünk szövege: bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét! Mert akad…

De akkor mi mellett kell kiállni? Miért kell állhatatosan dolgozni? Mit tegyek? Hozom innen a példát: nem olyan régen beszélgettem egyikőtökkel és elő jött egy nagy probléma. És jött a kérdés: mit tegyek? Én meg mondtam, hogy: imádkozz! Mire a fiatal: az jó lesz! Én meg azt mondtam: az imádság mindig jó! Van olyan helyzet, amikor nincs más – csak ez marad, mert a többi dolog, a máshonnan érkező, vagy éppen nem érkező segítség szertefoszlik.

De azt mondja Isten: Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Mondja ezt a népnek, akiket elhurcoltak a hazájukból. Volt egy föld, volt egy biztonság, volt egy Isten az életükben, csak aztán elhagyták az Istent, és elveszítették a földet is, a biztonságot is. Aztán a legszegényebbek kivételével mindenkit elvittek messze az otthonuktól. És nem láthatták újra azt a települést, azokat a házakat, amelyekben éltek, mert lerombolták, mert 70 évre elkerültek. Csak a legszerencsésebbek, néhányan voltak azok, akik gyermekként kerültek el és idős emberként mégis átélhették ezeket. De a többiek nem voltak ennyire szerencsések. Viszont egy reménysugár mégis ott volt bennük, egy mondat ott ragyogott, és visszatért újra és újra: csak én tudom, de én tudom, hogy mi a tervem veletek!

Tudom, hogy miben vagytok benne, tudom, hogy mit kell átélnetek, tudom, hogy egyszer ez meg fog változni, mert nem romlást, hanem reményteljes jövőt akarok nektek adni!

És akkor most jöhetnétek, hogy: Ádámbá, nem vagyunk fogságban, hogy jön ez most ide? Fizikailag nem is – annál inkább lelkileg. Ha belegondolunk, hogy mennyi minden ér bennünket, benneteket nap, mint nap, akkor azért ott van baj, nem is kevés. És akkor most nem olyan dolgokról beszélek, mint a dolgozatírások hada, mert az nekünk is volt, mindenkinek volt, túlélték, megmaradtak, megmaradtunk. Hanem azok a dolgok, amik összeszorítják a lelkünket! Amik mind-mind a bűn következményei!

De nem állunk itt meg, mert akkor kesereghetnénk. De nem kell keseregnünk, mert van tovább: hívj segítségül, imádkozz hozzám és én meghallgatlak – mondja Isten! Jézus is imádkozott az Atyához! Sokat! Sőt, tanított is egy imádságot, ami vele kapcsol olyankor egy közösségbe! Mert tudta, hogy az ő ereje az Úrtól van, a mi erőnk is az Úrtól van. A nép élete is az Úrtól volt! A magyar nemzet ereje is az Úrtól volt akkor, amikor jött egy hír: aláírták. Meghúzták a vonalakat.

Hogy a rövidtávú terve az Úrnak ezzel mi volt, vagy éppen miért kaptuk, azt nem tudjuk, de a hosszú távú tervét Istennek igen: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok! Hiszem, hogy az Isten örök tervében, a Krisztus által adatott örök életben én is, mi is szereplünk. Imádkozzatok, imádkozzunk együtt ezért! Mert: Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam.