Tavaly a Bethesda-tavi beteg történetét hallhattuk itt az istentiszteleten. Egy olyan történetet, amely gyógyulásról, újrakezdésről, új lehetőségekről szól. Egy olyan gyógyulásról, amely 38 év után következik be, amikor már a legtöbben talán fel is adnák a reményt – de nem Jézus! Aki odamegy az emberhez, meggyógyítja, talpra állítja, és útjára engedi. Ismét van néhány jó év, hogy normális, rendes életet éljen ez a néhai beteg ember.

Ez a történet azonban csak egy ember gyógyulása, és a tavalyi után úgy gondoltam, értelmezzük sokkal egyetemesebben, hogy mi az Isten szándéka! Egy új kezdet, de nem egy embernek. Még csak nem is egy nemzetnek, hanem az egész világnak. A Biblia történeteinek az íve újra visszatér oda, ahonnan annak idején elkezdődött. Teremtéssel kezdődik annak idején az Isten munkája és miről olvasunk ismét? Teremtésről! Egy új teremtésről, de egy olyan mértékűről, amilyennel még nem találkoztunk soha. Pedig az első sem semmi!

Újrakezdés, de nem olyan, mint a mi újrakezdésünk. Nincs benne az a veszély, hogy megint balul sülhet el valami. Nincs benne az a veszély, hogy nem jön ki a lépés. Hoznék egy példát: van egy fajta ugrásnem, a hármasugrás. A lényege, hogy két kisebb, mégis erőteljes elrugaszkodás után a harmadik dobbantás olyan erejű legyen, hogy a távolugró gödörben a lehető legmesszebb érjünk talajt. Olyan ez, mint a távolugrás, csak három dobbantással. De amíg a távolugrás világrekordja 8,95 méter, addig a hármasugrásé 18,29 méter.

De vegyük csak az utolsó két dobbantást, legyen ez a bibliai két teremtés: a világ teremtésekor olyan nagy és gyönyörű ív rajzolódott ki, amelynek a lendületét még most is érezzük. Miért? Mert benne élünk! Az Isten tervében szereplünk mindannyian, a magunk ki egyszerű életével mégis hány ember életét határozzuk meg. Húzzuk tovább ezt az ívet, szorosan kapaszkodva az Istenbe, a másik kezünkkel pedig azokba, akik fontosak nekünk, vonva őket is egyre közelebb az Istenhez, megváltó tervének megismeréséhez. Hogy aztán ők is húzzanak magukkal másokat és olyan erős kapocs alakuljon ki közöttünk, mint amikor „adj király katonát” játszunk (remélem tudjátok, hogy az mi)! Ez a szoros összefogás a gyülekezet, a keresztyénség – mindenki, aki Krisztushoz ragaszkodik!

De azt olvassuk a Jelenések könyvében, hogy ennek egyszer vége fog szakadni. Az ív leszálló ágat vesz, és vége lesz mindennek – mondják ezt azok, akik nem jutnak el a mai Igéhez! Akik beleállnak a földbe, akik elrontják az ugrást. De ha eljutunk, akkor látjuk, hogy most jön csak a java! Jön az új ég és az új föld! És velünk fog lakni az Isten! Újra összejön az a nagy találkozás, ami annak idején az Éden kertjében volt meg utoljára. Ott leszünk az Istennel – el tudjátok ezt képzelni? De lesz, ami nem lesz! Könny, halál, gyász, jajkiáltás, fájdalom. Csupa olyan dolog, ami nem hiányzik most sem, de van. Nem hiányzott a népünk történelméből sem, de volt. Mert valaki mindig nagyobb volt nálunk és úgy döntött, hogy ez nekünk jár. Nem hiányzott az aradi tizenhárom gyásza sem, de mégis ott volt.

Isten pedig megint, sokadjára is erőt adott a népünknek, hogy felálljunk, hogy megerősödjünk. Teher alatt nő a pálma – szól a mondás. Tudjuk, hogy mi velünk a célja az Istennek? A rövid távút nem, a hosszú távút ismerjük! Itt van előttünk! Pál ezt így fogalmazza meg: Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. (2Kor 4, 17-18) Azt írja előtte Pál: aki Krisztust feltámasztotta, minket is feltámaszt és maga elé állít!

Mert a legnagyobb, az utolsó dobbantás csak ekkor jön! Íme, újjáteremtek mindent! Kérjük Istent, hogy kezdje ezt bennünk: tiszta szívet teremts bennem, ó Istenem!