Ahogy múltkor utóval mentem a határban, azt láttam, hogy egyre inkább érik be a búza, gyönyörűen nő a kukorica, a gyümölcsök közül is egyre több minden érik be. Hála Istennek most nincs az a száraz idő, mint néhány éve, amikor elkeseredve néztük azt, hogy alig akar nőni valami, ami pedig megnőtt, az is satnya volt. Szinte sírt az ember lelke, mert azt érezte, hogy hiába volt minden erőfeszítés.

Két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy Isten megmondta ezt az embernek már a legelején. Nem lesz mindig tökéletes minden, nem lesz mindig jó termés, nem lesz mindig az, hogy a föld adja a termőerejét. Azt mondja Isten a bűneset után, hogy fáradtságos munkával keresed majd meg a kenyeredet. Gyomot terem a föld, verejtékeddel kell megdolgoznod mindenért. Ezt éreztük néhány éve a mezőgazdaságban.

A másik a nép, akikhez Ézsaiás is beszél. Nem a mostani buzdításban, hanem még jópár évvel ezelőtt! Vigyázzatok, mert ha elfordultok az Isten útjáról, akkor nehéz lesz a sorsotok. Ha bálványokat imádtok, akkor jön majd egy nép és elvisz benneteket, semmissé lesz a házatok, az otthonotok. Vigyázzatok, mert nem jön majd az én igém esője, és szárazság tör majd ki, amit érezni fogtok.

A nép pedig nem hallgatott a figyelmeztetésre és bekövetkezett az, ami a legnagyobb szomorúság volt az életükben. De! A mai ige nem erről a vészterhes időről szól! Itt már nem a szomorúságé a szó, hanem valami egészen más, valami egészen örömteli van készülőben! Isten áldásesője hullani készül! Van azonban ennek egy feltétele: erről pedig már Jézus beszél a nép előtt!

A magvető példázatát már nagyon sokszor hallhattuk! Nem fogom most kibontani a példázatot, csak egy valamit teszek fel kérdésként: amikor baj van a földdel, vagyis a szívünkkel, akkor vajon mi a baj? Isten ugyanis azt mondja elég határozottan, hogy az én igém nem tér vissza üresen, hanem véghez fogja vinni azt, amiért küldtem! De vajon Isten mindig olyan igét küld, ami simogatja az ember lelkét? Mindig a jó földel találkozik a mag, vagyis mindig jól előkészített szívbe érkezik az Isten igéje?

Itt szokott lenni egy kis probléma. Isten népének is ugyan ilyen megkeményített szíve volt hosszú időn keresztül. És valljuk be őszintén, nekünk is ilyen a szívünk olykor – vagy éppen sokszor. Hullik az égből az eső, de ma nem csak kemény, vagy köves, vagy gyomos a föld, hanem ezeknek keveréke, vagy éppen egészen más, valami egészen új.

Néha a szívünk úgy ki van száradva, olyan szikes és kopár, olyan sivatagos, hogy amikor jönne az eső, akkor sem történik más, csak sistereg az esőcsepp és már illan is tovább. Forró a talaj, égeti a kezet és a lábat is. Mert olyan gyorsan éljük az életünket, hogy csak surlódunk mindennel és felforrósítjuk magunk körül a levegőt, a családot, a kapcsolatainkat. Nincs időnk megállni, nincs időnk beszélgetni, nincs időnk semmire. Hajszoljuk a munkát, hajszoljuk magunkat, jönne az Isten esőcseppje, jönne a zivatar is, de olyan gyorsak vagyunk, hogy elfutunk előle. Vagy ha el is ér hozzánk, csak annyit mondunk, hogy jó, köszönjük, és már megyünk is tovább, és fel sem fogjuk, hogy miről is volt szó.

Vagy ha éppen nem szikes, nem sivatagos, hanem éppen ellenkezőleg: olyan, mint a jó túri föld, agyagos, ragadós, ha már két csepp eső esik rá, akkor pedig túlzásokba eshet az ember. Ide nekem mindent, olykor válogatás nélkül. Jön az, ami bár keresztyének vagyunk, nem keresztyéni, bár reformátusok vagyunk, nem református. Ragad ránk egy kis keleti, egy kis ilyen, egy kis olyan.

Vagy túlcsordulunk és bugyog felfelé a víz a földből, mert már nem tudja elnyelni. Amikor már tehernek és nem áldásnak érzem a hitet.

Vagy éppen valami miatt terméketlenné válik és akkor már mindegy, hogy mi esik rá. Amikor a sátántól belülre kapunk egy bomlasztó támadást és sokan úgy döntenek, hogy nem akarom, hogy eső hulljon rám.

Az én igém – mondja Isten – véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. Van, amikor a szikár, kietlen, sivatagos, forró szívnek egy kiadós zápor kell. Ha még mindig sistereg, akkor még egy kicsi, hogy hűljön, hogy lenyugodjon. Hogy rendbe jöjjön, hogy igazi tápanyaggal gazdagodjon. Hogy ne csak pusztítson, főleg saját magát, hanem tudjon adni magából másnak.

Máskor a mindent elnyelő szívnek olyan és annyi eső kell, ami pontosan eléri a célját: megelégíti az embert úgy, hogy nem kíván mást, nem kíván többet. Az Istennek ez az esője kijózanító, mert megmutatja, hogy ki vagyok én! Hogy mire, hova hívott el engem az Úr! Kiszűri a szennyet, kiszűri a koszt, ma is kimossa a tévtanítást!

Ha bugyog a víz felfelé a szívből? Nem még egy zápor, nem még egy kiadós zivatar kell, hanem csendes eső. Egy csendben, magányosságomban elmondott ima. Csak öt perc, amikor nem vagyok mással, csak Istennel. Csak egy kis nyugalom, egy kis hallgatás, hogy érezzem, az Isten engem csendben öntöz.

Amikor pedig terméketlenné, érzéketlenné válik a szív, akkor kell neki egy alapos szántás, néha egy kis parlagon hagyás, egy pihenés, egy előkészítés. És ami a legfontosabb: el kell hinnünk, hogy az Úr kezében a legjobb helyen vagyunk. Bárkinél eljöhet ez a pillanat, még az Isten emberénél, a lelkésznél is – ismerek olyat, aki szombat-évre ment, hogy engedje magát újra előkészíteni!

Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.

Most nekünk mit üzent az Úr? Jól előkészített szívem van? Vagy magamra ismertem valamelyik mai példában? Hiszem azt, hogy Isten ma is cselekvő Isten? Hiszem, hogy termővé és gyümölcsözővé tudja tenni az életemet? Adjon az Isten mindenkinek olyan esőt, amit a szíve leginkább kíván – csak egyre figyeljünk: Isten Ige-esője nélkül nincs élet!