Jézus feltámadása után 40 nappal (Áldozócsütörtökön) tanítványai szeme láttára felemeltetett a Mennybe. Előtte azonban megígérte a tanítványoknak, hogy elküldi hozzájuk a bátorító Szentlelket.

Ez után 10 nappal volt Pünkösd ünnepe. Ez a nap a zsidóknál az aratás ünnepe, valamint egyúttal a Sínai hegyen kötött szövetség (10 parancsolat) emlékünnepe is. Nagyon sok zsidó férfi tartózkodott Jeruzsálemben, hiszen itt kellett áldozatot bemutatniuk.

A tanítványok együtt vannak egy szobában és várják a Vígasztalót, akit Jézus ígért.

Ekkor áradt rájuk a Szentlélek, melynek jelei:

• Szélviharhoz hasonlatos zúgás
• Kettős lángnyelvek
• A tanítványok bátrakká váltak.

Ekkor Péter előállt, s hirdette mindenkinek Jézus Evangéliumát. Érdekes módon sokféle nyelvű nép volt ott együtt, de mindenki a maga nyelvén hallotta a tanítványokat beszélni. Néhányan kételkedtek, s gúnyolódni kezdtek: „Édes bortól részegedtek meg.” Mások azonban hittek nekik, megkeresztelkedett 3000 ember. Ezért mondjuk, hogy a Pünkösd az Egyház születésnapja.

Az első gyülekezet így Jeruzsálemben alakult meg. Életének négy alapvonása van:

Mindannyian részt vettek:

1. Az apostoli tanításban
2. A közösségben
3. A kenyér megtörésében (úrvacsora)
4. Az imádkozásban

A kezdeti reakciók:

A római állam az uralma alatt élő népek vallásaival szemben rendszerint türelmet gyakorolt. Csupán a közerkölcsiség és az állami rend tiszteletben tartását kívánta meg. Ebben az általános vallási türelemben része volt a zsidóságnak is. Sőt még az a kiváltságuk is megvolt, hogy nem voltak kötelesek részt venni a császárkultusz gyakorlásában, pedig erre kötelezve volt valamennyi többi engedélyezett vallás (religio licita) követője. 

Így fennállása első évtizedeiben a keresztyénségnek sem volt része állami zaklatásokban. A római hatóságok egyszerűen zsidó felekezetnek nézték és nem törődtek vele. Az a vérengzés, amelynek Néró alatt 61-ben esett áldozatául a római keresztyének nagy tömege, még nem tekinthető igazi állami üldözésnek, mivel egészen különleges oka volt: Néró Róma felgyújtásának gyanúját akarta önmagáról a keresztyénekre hárítani, s ezért végzett látványos kínzásokat.

Az állam fellépése:

Mihelyt az állami hatóságok fölismerték, hogy a keresztyénség a zsidóságtól különböző vallás, hivatalosan is fölléptek ellene, mert követői állhatatosan megtagadták az állami kultuszban való részvételt. Az I. sz. legvégétől megkezdődött a keresztyének állami üldözése, de ezek még nem terjedtek ki az egész Birodalomra, pusztán azokra a provinciákra, ahol a lakosok feljelentették őket.

Különös téveszmék terjedtek a keresztyénekről:

• Emberhúst esznek? „ez az én testem, ezt egyétek” (úrvacsorán)
• Szamárfejű istenük van ? mert nem ábrázolták ki
• Orgiákat tartanak ? hiszen a keresztyének nagyon szerették egymást.

Nagy elemi csapásokban és egyéb bajokban (éhínség, ragály) a tömeg az istenek bosszúját látta a keresztyének eltűrése miatt, s ilyenkor parancsolóan követelte: Christianos ad leonem (oroszlán elé a keresztyéneket!).

Ha hitüket nem tagadták meg, mint felségsértőket és szentségtörőket halálra (lefejezés, máglya, cirkuszi vadállatok elé vettetés) ítélték őket.

Az üldözés tetőpontja és bukása:

Az üldözések során sok gyengébb lelkű keresztyént hittagadásra bírtak (ők az elesettek = lapsik). De a hívek mindvégig megállottak, s mint vértanúk (martyr), vagy hitvallók (confessor) tettek bizonyságot Megváltójukról. Hiába próbálkozott az állam, ezeknek a híveknek a kitartása sokakat ösztönzött az Evangélium jobb megismerésére. Így nem hogy kiirtani nem tudták a keresztyéneket, de egyre többen lettek (a vértanúk vére magvetés). 

A III. sz. közepére az egyház már annyira megerősödött, hogy a római államnak a leszámolás erősebb eszközeiről kellett gondoskodnia. Decius és Valerianus császárok (250 körül) tűrhetetlennek tartották, hogy a Birodalom alattvalóinak egy folyton növekvő csoportja következetesen kivonhassa magát az állami kultuszból. Megindították tehát az első rendszeres és általános, minden provinciára kiterjedő üldözést. Ez egy évtizedig tartott, borzalmat borzalomra halmozott, de célját, a keresztyének kiirtását mégsem érte el. 

300 körül még egy kísérletet tett a Birodalom újjászervezője: Diocletianus császár és uralkodótársai. Ez az üldözés valamennyi korábbit felülmúlta a kegyetlenségével. 

Végül utóda: Constantinus belátta, hogy a hatalmasan szervezett és csodásan ellenálló erejű keresztyén egyház megsemmisítése immár lehetetlen, a római állam számára, ha belső rendjét és békéjét biztosítani akarja, csak egy út marad hátra: az egyházzal szövetkezni. Ebbe belejátszott csodálatos álma is („† E jelben győzni fogsz” – ebből tudta, hogy segítenie kell e keresztyénséget).

A nyugalom:

Az bizonyos, hogy Constantinus Krisztusban maga is őszintén hitt, de a keresztyén vallásban főként politikai tényezőt látott. 

Lépések:

1. 313-ban Constantinus rendeletet adott ki (Milánói rendelet), melyben a keresztyénséget engedélyezett vallásnak (religio licita) ismerte el. 
2. Nagy Theodosius császár 380-ban kizárólagos államvallássá tette, s a pogány vallások gyakorlását eltiltotta és üldözni kezdte. 

A császári egyházpolitika:

A császárok a keresztyénség diadalát azért segítették elő, mert az egységesen szervezett egyházban új, erős kötőanyagot nyertek a lazulni kezdő birodalmi egység számára. Ezért az volt a legfőbb gondjuk, hogy magának az egyháznak az egységét mindenáron megóvják.

E célból beleavatkoztak az egyház legbensőbb ügyeibe, például a tan és fegyelem kérdéseibe is. Még erőszakos eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza, csakhogy véget vessenek a viszályoknak. Az egyház a császári beavatkozásnak sok hasznát látta, de nagy árat is fizetett érte: a szabadságát. Ura és parancsolója a császár lett.