Biztos mindenki volt már nehezebb életszakaszban. Olyanban, amikor nem az igazi semmi, nem értem, hogy miért nem akar sikerülni semmi? Nem értem, hogy miért nem tudok változtatni a helyzetemen? Olyanban, amikor belekerülök egy örvénybe, amiben azt érzem, hogy nem is nagyon van menekülés belőle? Ijesztő tud lenni, főleg, ha egy idő után már nem is akarok ellene tenni, mert feladom. Nem biztos, hogy hatalmas nagy dolgok nyomasztanak, van, amikor csak sok kicsi, de ha összeadom, akkor azért az fáj. Fáj a lelkemnek, de egy idő után már nem csak a lelkem sajdul bele, hanem mindenem.

Két olyan Igét kaptunk mára, ami viszont megmutatja, hogy nem is feltétlenül nekünk kell csapkodnunk, kapálóznunk, mert a mi segítségünk nem más emberektől, nem saját magunktól fog érkezni, mert „a mi segítségünk az Úrtól van”! A két Igéből az egyik egy nép hálaadó imádsága Isten felé, mondhatni egy általános, szabadításra való válasz, a másik viszont egy nagyon is személyes történet.

A mai zsoltárunkban egy olyan zarándokének dallamai visszhangoznak, amelynek szerzője Dávid király, akiről tudjuk, hogy nem mindig volt egyszerű az élete. Volt olyan, amikor saját magának nehezítette meg a helyzetét, az igaz, de sok-sok támadást kapott idegen népektől is, de családon belülről is. Nem segített a helyzetén egy cseppet sem, hogy királyról van szó, aki nem csak a saját családjáért, nem csak a közvetlen közelében élőkért tartozik felelősséggel, hanem egy egész országért, egy egész népért. Úgy mondanánk ma, hogy közszereplő volt, mégpedig a közszereplők közszereplője volt! Ő ki volt téve ezeknek a próbatételeknek, és állnia kellett ezeket a próbákat.

Dávidnál egy fontos dolgot kell mindig kiemelni: még ha meg is botlott olykor, de mégis Istent tartotta a legnagyobb, legerősebb kősziklának! Olyan stabil pontnak, aki ott van az ő, és a nép életében, mert ezt ígérte! Még ha népek is rontanak rájuk, még ha vesztettnek is nézett ki a helyzet, a csata, akkor is bízott! Rendületlenül és erősen, mert azt a mondatot, hogy „a mi segítségünk az Úrtól van”, nem csak kifelé mondta, hanem meg is élte! Nem csak a szájából hangzott ez a mondat, hanem a szíve legmélyéről. És amikor elérkezett a várva várt szabadítás, akkor egy görnyedt, terhelt helyzetből fel tudott egyenesedni és ujjongó hangon tudta elmondani, hogy megmenekültünk! És hogy „a mi segítségünk az Úrtól van, aki a mennyet és a földet alkotta”!

De mi van akkor, ha nem vagyok közszereplő, nem bízattak rám emberek ezrei, nem emberek harci kiáltásai rettentenek meg? Mi van akkor, ha egy szegény, betegségtől görnyedő asszony vagyok, aki közel két évtizedes terhet visz a vállán? Egy olyan valaki, aki vár Isten szabadítására, ott vagyok a zsinagógában, imádkozok, hogy vegye le rólam a terhet. Ha egy olyan valaki vagyok, aki történetesen abban a korban élek, amikor egy bizonyos Jézus él, tanít és gyógyít a közelemben. Biztos, hogy kíváncsi lennék rá. Hogy ha jön, akkor nekem mit fog majd tudni mondani? Mivel tudja majd visszaadni a hitemet, a reménységemet? Hogyan tud majd nekem újra erőt adni, hogy ezt a terhet, amit viselek, hittel tudjam tovább vinni?

Jézus nem csak felületi kezeléseket ad. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor – ha már ennél a példánál járunk – valakinek fáj a dereka. Mindenféle csodálatos kenőcsöket lehet kapni, amelyek segítenek elnyomni a fájdalmat, egy időre megszüntetni a görcsöt, a nyilallást. De ettől még nem fog megoldódni a helyzetem, nem fog elmúlni a fájdalom, mert a gyökere továbbra is ott marad. Kell valami más, valami mélyebb. Kell egy jó erős kéz, amely belemélyed a derekamba, a fájdalom gócpontjába és elkezdi a fájdalom okát megszüntetni.

Jézus, amikor meglátja ezt az asszonyt, akkor azt látja benne, rajta, hogy a betegség lelke gyötri. Nem tudjuk, hogy ez vajon mi volt. Sok minden meg tudja nyomorítani az embert. Az is lehet, hogy fájdalmak sora érte el nála, hogy egyre görbébb és görbébb lett. A teher pedig nem engedett, és örök bélyegként ott maradt rajta. Illetve maradt volna, ha Jézus meg nem látja, és elő nem szólítja. Ennek persze feltétele volt az, hogy először ő szólítsa meg Jézust. Hogy ilyenről nem olvasunk? Pedig de! Az írja az evangélium, hogy „ott volt”. Megszólította Jézust a tekintetével, a szíve vágyával és Jézus ezt tudta, érezte, látta.

Szóval: volt már olyan, hogy nem az igazi semmi, nem értem, hogy miért nem akar sikerülni semmi. Nem értem, hogy miért nem tudok változtatni a helyzetemen? Olyanban, amikor belekerülök egy örvénybe, amiben azt érzem, hogy nem is nagyon van menekülés belőle? Olyanban, ami meggörnyeszt, mint ezt az asszonyt? Drága testvér! Neked szól ma ez az Ige: csendes könyörgéseddel fordulj az Úrhoz! Ha nem te görnyedsz, hanem más, aki a közeledben van, akkor pedig neked: csendes könyörgéseddel fordulj az Úrhoz!

Vigyük magunkkal ma ezt az Igét: „a mi segítségünk az Úrtól van, aki a mennyet és a földet alkotta”!