Biztos mindenkivel előfordult már, hogy egyszer nagyon erősnek érezte magát, máskor viszont nem nagyon volt biztos semmiben. Jellemzően nem a két véglet szokott bennünket jellemezni, de azért előfordul, hogy akár ide, akár oda elcsúszhatunk. Persze a kettő közül – már ha lehetne választani – értelemszerűen inkább az elsőt választanánk, tehát hogy erősek legyünk, de sajnos van olyan, hogy nem azt kapjuk.

Aki megfogalmazza ezt a mondatot: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” – az Pál. Illetve neki mondja Isten egy olyan helyzetben, amikor az egészségi állapota nem volt egészen kielégítő. Többszöri gyötrő fájdalom után hangzik számára ez a mondat, amely azt erősíti benne, hogy a saját erősségeiben bízó apostol is megrogyhat olykor. Pál háromszor is kéri az Urat, hogy térjen vissza régi ereje, de Isten azt mondja neki, hogy inkább másban szeretné megerősíteni őt: lélekben, a kegyelem elfogadásában. Hogy ne a saját erejében bízzon, hanem az Úr erejében!

Ezzel kapcsolatban jutott eszembe Gedeon története. Talán hallottuk már, ismerjük ezt a történetet a 300 hős vitézről, akik Gedeon mellett harcba indultak. Pedig először nem ennyien voltak. Sokkal többen – az elején ki sem derül, hogy hány emberével vonul hadba Isten embere. Csak annyit olvasunk, hogy felkelt és elindult. Miután viszont tábort ütött, akkor szólította meg őt Isten és mondta neki azt, hogy sok az az ember, aki vele van.

Istennek jön egy indoka is rögtön, hogy miért akarja, hogy ne maradjon ott mindenki: ha ezzel a nagy sereggel győzik le az ellenséget, akkor mindenki a saját erejének fogja tulajdonítani a győzelmet. De Isten már itt is azt mondja: elég neked az én erőm!

És akkor hazamennek egy páran. Huszonkétezer ember. Mezőtúr és Túrkeve együtt. Elmennek a táborból, mert félnek. Huszonkétezer ember fél. Egy olyan sereget képzeljünk el, amely a korának az egyik legnagyobb seregeként lehetett számontartva, hiszen összesen harminckétezer ember kísérte el Gedeont. És a sereg kétharmada elmegy haza, mert félnek – gondoljunk bele, hogy mit szólhatott a maradék tízezer ember, aki ott maradt. Ők vajon nem féltek? Miután a többiek elmentek haza, nem féltek még jobban? Vajon mit gondolhattak?

Hogy ők mit gondoltak, azt nem tudjuk, de hogy Isten mit gondolt, azt igen. Itt van ez a tízezer daliás, bátor ember – de még mindig sok! Ó, Uram: hát mit akarsz? – kérdezhette volna akár Gedeon Istentől. De nem tudjuk, hogy kérdezte-e, mert nem szól a fáma sem arról, hogy Gedeon szólt volna emiatt, se az, hogy nem. Ha jött volna Gedeon ajkáról egy halvány „de” szócska, Isten akkor is megállította volna azzal: elég vagyok én neked! Elég neked az én erőm, elég neked az én kegyelmem.

Szóval sok ez a tízezer. Mi legyen hát a következő lépés? Engedd őket a folyóhoz inni: aki a tenyeréhez emeli a vizet, az maradhat, a többiek menjenek. 300 fő. Ennyi maradt. Nem keverendő össze azzal a 300 spártaival, akik Laonidasz vezetésével harcoltak. Az a 300 a biztos halálba ment előre, ez a 300 viszont egészen másként indult harcba. Úgy mentek, hogy Isten velük együtt harcolt. Ezért elegen voltak ők mindenre! Pedig az eredeti sereg 1%-a maradt hátra csak.

Isten viszont azt mondta: pont ennyi kell nekem. Egy hatalmas sereg töredéke, egy mustármagnyi hit mindenre elég Istennek. A többi nagyon sokszor igazából felesleges. Ezeket Isten szépen letörgeli rólunk, hogy csak mi maradjunk ott – egyedül Istennel!

Túl sok néha a kétség. Nem vagyok biztos magamban – ezzel kezdtem. Mennyire romboló tud lenni, ha tele van az ember kétségekkel. Kétségem van a másik emberrel kapcsolatban, kétségem van a helyemmel kapcsolatban, kétségem van Istennel kapcsolatban – hány és hány olyan dolgot tudnánk mondani, ami visszatart.

Túl sok néha a félelem. Félek a jövőtől, az előttem álló feladatoktól, félek a kihívásoktól. Jaj, mi lesz, ha nem sikerül valami jól? Félek, hogy egyedül maradok valamilyen helyzetben, hogy nem lesz mellettem senki. Mi van, ha nem állnak majd mellettem azok az emberek, akik nekem erősítést jelentenek, akiknek a közelségében nem félek? Nem lehet, hogy inkább az Istennek kellene egy újabb esélyt adni, hogy ő álljon ott, ahova másokat akarok helyezni?

Túl sok néha a fájdalom. Milyen sokszor tud úrrá lenni az emberen a fájdalom érzése. Nem a testi fájdalomra gondolok, hanem a lelkire. Valaki elvesztése miatt, egy helyzet elvesztése miatt. Amikor ez uralja le az egész életem, a mindennapokat, ez hatja át a munkámat, a másik emberhez való viszonyomat. Az Istenhez való viszonyomat.

A minap találkoztam egy hölggyel, aki elárulta nekem, hogy 9 éve nem jár templomba. Az ok az, hogy elvesztette a férjét, pedig semmi komoly baja nem volt. Mégis meghalt hirtelen és az neki olyan komoly törést okozott, hogy azóta sem sikerült ezen túllendülnie. Ahogy hallgattam őt, miközben bizonygatta, hogy egyébként jól van és nagyon erős, azon gondolkodtam, hogy egyébként nem. Annak mutatja magát, de néha az a jó, ha ezek az érzések kijönnek, utat törhetnek és átadhatják a helyet másnak: a vígasztalódásnak, a hitnek, a bizalomnak és a szeretetnek. Mert amíg ott van bent, addig nagy a veszély, hogy átcsap haragba.

Mert néha túl sok a harag is. Haragszom a másik emberre, haragszom Istenre, haragszom az egész világra. Haragszom az elszalasztott lehetőségekre, haragszom a nem megkapott lehetőségekre, haragszom a sok rosszért, haragszom a jóért, amit nem én kapok, haragszom a kétségeim, a félelmeim, a fájdalmaim miatt. Haragszom mindenre.

Ezekkel együtt vagyok én egy harminckétezres sereg. De Isten azt mondja nekem, hogy első körben azokat, amik a legnagyobb félelmeim, engedjem útjára. Félelmetes lesz és nem könnyű, de még mindig marad bőséggel bennem – amire szintén nem lesz szükségem. És ha Isten a végére szépen lecsontozza az életem, akkor jön az, amit Ezékiel látomásában is láthatunk: jön a hús, az ín, a bőr, felépülök újra – de már úgy, ahogyan Isten szerint jó. Végül pedig jön a Lélek, megtölt élettel. És bátor leszek, fájdalmakat Isten kezébe tevő, a haragot szeretetre cserélő, Istenben bízó. Addig pedig – mondja Isten – elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz!