Amikor először elolvassa az ember ezt a történetet, akkor óhatatlanul is egyetlen szó jut eszébe, amely nem más, mint a bizalom. Nem tudom, hogy a testvérekkel történt e már olyan, hogy rá kellett bízni magát valakire? Valakinek ez nagyon nehezen megy, talán azért, mert volt az emberekkel már negatív tapasztalata, vagy talán azért, mert van benne egy úgynevezett ősbizalmatlanság. Nem tudjuk, hogy bízhatunk-e bárkiben, nem tudjuk, hogy akár egy apró szeletét is az életünknek rá merjük-e bízni? Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember ezt meglépje. Nem is mindenkivel kapcsolatban érezzük azt a fajta bizalmat, amit esetleg kellene.

A mai történetünk az ősbizalmatlanság helyett az ősbizalmat szeretné nekünk megtanítani, ami nem másban gyökerezik, mint Isten szeretetében. Pedig sem a helyzet, sem pedig a korszak nem túl bizalomgerjesztő, mivel egy jó ideje nem esett már az eső, amelynek az lett a következménye, hogy nem lett gabona, és így nem lett kenyér sem. Kicsit a tavalyi esztendőt juttatja ez eszembe, amikor kísértetiesen hasonló dolog történt velünk is, hiszen ha visszaemlékszünk, nálunk sem esett az eső. Csökevényes volt a termés, ennek meglettek a maga következményei, amit mindannyian érezhetünk. Az ilyen negatív időszakok pedig nem biztos hogy jót tesznek a társadalom egészének, amit, valljuk meg őszintén, lehetett is érezni.

Történetünk főszereplőjén, a sareptai özvegyen szintén ezt érezzük, amikor Isten embere, Illés megjelenik nála. Nincs az ország túl jó helyzetben, nem is az ő hibája ez az egész dolog, mégis úgy néz ki, hogy ő fogja a leginkább megszenvedni. Ahábnak, a királynak nagy bűne az, hogy engedte a bálványok imádatát az országban, engedve felesége kérésének, és nem tartva tiszteletben az Úr törvényét. Illés már megtapasztalta Isten gondoskodását, amikor a Kerit-patak mellett hollók gondoskodtak róla, és a patak vizét ihatta. Isten azonban úgy gondolta, hogy ezt valaki másnak is meg kell tapasztalnia, pontosan ennek az asszonynak, aki nem tehetett a helyzetéről, önmagától már nem is tudott mit tenni, ezért csak egy valakire lehetett támaszkodni. És ez volt az Isten.

A 115. zsoltár fejcíme is már nagyon árulkodó, és csodálatosan összecseng azzal, amit Illés történetében láthatunk. Ez a zsoltár úgy kezdődik: Istené a dicsőség nem a bálványoké. Olyan szépen leírja azt, hogy bár ott van a bálvány, mégsem több, mint egy élettelen, emberkéz által alkotott valami. (5-7. versek) Milyen haszontalan dolog, ha az ember ezekbe fekteti a bizalmát: nem csoda, hogyha egy idő után nemcsak ezekben, de mindenben, és mindenki másban is megrendül az ember bizalma. Lehet, hogy csalódottságomban eldobom magamtól ezt a kis szobrocskát, de a nagy baj ott kezdődik, amikor nem helyezem oda helyette inkább Istent.

A történetben szereplő asszony nagyon kétségbeesett, de érezni benne azt, hogy egyáltalán nem hitetlen. Nagyon reménytelennek érzi a helyzetét, talán már le is mondott saját magáról, és a fiáról, de amikor jön egy kérés, vagy inkább felszólítás, akkor nem kételkedik, hanem azt teszi, amit Illés kér tőle.

Pedig milyen szomorú: amikor vizet kér, még hozz neki. De amikor már egy falat kenyeret kér tőle Illés, akkor kifakad: a te Istenedre, az élő Úrra mondom, hogy nincs honnan vennem. Nincs kenyerem, csak egy marék lisztem. Uram, ezt a fát is azért szedegetem, hogyha hazamentem, akkor alá gyújtsak, megdagasszam azt a marék lisztet az olajjal, azt a fiammal megegyük, és utána pedig éhen fogunk halni.

Kitart az ember egy ideig, de amikor már három éve szárazság van, és tényleg nincs mit enni, akkor minden lelkesedés szép lassan el tud halni. És a legnagyobb probléma az, hogy ez az asszony nem csak saját magát sajnálja, hanem van neki egy fia, akiről gondoskodnia kellene, de nem tud. Özvegyen egyébként is nehéz, de hogyha még ez a csapás is hozzá társul, akkor a legnehezebb helyzetben találja magát.

És ez az asszony abban van: nehéz helyzetben. Talán kicsit életidegen az a hozzáállás, amit Illésen lát. Hogy tud ez az ember ilyen nehéz helyzetben ennyire nagy bizalommal lenni? Amikor szépen lassan mindentől és mindenkitől fél az ember, akkor jön Illés, és csak annyit mond, hogy ne félj. És vannak olyan emberek, akik hogyha mondanak valamit, akkor érezzük bennük azt, hogy ő komolyan gondolja azt, amit mondott. Bizalmat áraszt, meggyőz, elhiteti, hogy amit mond, az igaz. Illés is ilyen ember, mert amikor kimondja ezt a rövid mondatot: ne félj, akkor az asszonyt már nem az előbbi állapotában látjuk, hanem megy, és serénykedik.

Mert van egy ígéret: ez az ígéret pedig úgy hangzik, hogy addig, amíg nem lesz eső a földön, a lisztes fazék nem fog kiürülni, és az olajos korsó nem fog kifogyni. Csak hozzon az asszony először a kisütött kenyérből Illésnek. Mondhatnánk azt is, hogy az asszony felmérte a helyzetét, és csak azért hagyta magát. Azt mondja, hogy megsüti ezt a kenyeret, azután megeszi a fiával, és ennyi. Lehet, hogy talán úgy volt vele, hogy így is úgy is meghalnak, akkor miért nem adja az egész kenyeret egy embernek?

De valahogy mégsem ezt érezni ki a történetből. Azt olvassuk, hogy az asszony elment és a beszéd szerint járt el. Sehol nincs az leírva, hogy az asszony szomorú lett volna, vagy hogy lemondóan tette volna azt, amit. Elment, és mert Illés azt mondta, hogy ne féljen, mert Isten velük van, ezért nem is félt. A lisztes fazék nem ürült ki, az olajos korsó nem fogyott ki, ahogy megmondta Illés az asszonynak. Mert ez volt az Isten szándéka.

A mai vasárnap hármas ünnep: egyrészt mert úrnapja van, ez már önmagában is örömteli dolog. Másodszor ma ünnepeljük az államalapítást is, amire megint csak azt mondhatjuk, hogy ez volt az Isten szándéka. Hogy őseink ne menjenek tovább, jó helyen vannak ők itt, mert minden adott. És az Isten szándéka volt az, hogy egy ország formálódjon, amely immár ezer éve létezik. És hogy mi is ennek az országnak a tagjai legyünk, amelyet büszkén vállalhatunk. Harmadszor pedig az országban nagyon sok helyen pontosan ekkor adnak hálát az új kenyérért, azért, hogy jó volt a termés, hogy volt elég munkás.

Hiszem azt, hogy ez mind az Isten ajándéka, és legfőképp szándéka. Ha olykor rajtunk is csüggedtség lesz úrrá, a Biblia, és benne az a mondat, hogy ne félj, ma is elég erőt tud jelenteni. Akik félitek az Urat, az Úrban bízzatok. És legfőképp: adjatok hálát minden jótéteményéért! Ámen