Az elmúlt napokban a hegyekben voltunk a feleségemmel. Azon felül, hogy gyönyörű a látvány, amikor az embert körül veszik a hegyek, amikor csak sétálunk és mindenhol, amerre a szem ellát, körös-körül fák vannak mindenhol, egy érdekes érzés is körüljárt: nem volt olyan rikító napsütés, nem volt olyan nagy meleg, mint amikor egy tisztásra ér az ember. Ez az érzés pedig fokozódik, amikor egy barlangba téved az ember. Már a bejárat előtt körül lengi a hűvös levegő, de amikor bemegy a barlangba, akkor egészen megváltozik minden. Hirtelen összeszűkül a tér, és csak akkor tágul ki ismét egy kissé, amikor beér egy nagy üregbe, ahol gyönyörű cseppkövek veszik körül. Hogy lássunk, mesterséges fény kell, amely pislákol halványan, hogy láthatóvá váljanak a különleges formák.

De ami odabent van, az ezek nélkül csak a nyomasztó sötét. Nem látható semmi, nem tudjuk kivenni a formákat, nem tudjuk, hogy hova nyúlunk, hova lépünk. Beszűkül minden, félelmetessé válik, pedig egyébként olyan gyönyörű minden. Akkor változik meg minden, amikor elkezdünk menni a kijárat felé, amikor már mintha pislákolna valami fény, majd hirtelen betör a fény a járaton és tudjuk, hogy merre kell menni.

Hogy miért mondtam el ezt a kis bevezetőt? Nos, Pál így látja a saját életét, és így látja és láttatja Krisztust is ebben a világban. Visszhangozza évekkel Jézus szavai után azt, amit egyszer már elmondott: „én vagyok a világ világossága”.

Bíztatja először a saját lelkét: börtönben van, fogságban. A börtönök akkor nem olyanok voltak, mint manapság. Képzeljünk el egy barlang-szerű üreget, amelynek volt egyetlen bejárata, fény pedig nem igen szűrődött be. Ha valaki oda bekerült, nem sok esélye volt kiszabadulni, hacsak nem engedték ki valamilyen csoda folytán.

Pál fogságban van, és a legnagyobb bűne az, hogy beszélt Jézusról. A világ világosságáról beszélt akkor is, amikor szabadon mehetett mindenhova, amikor láthatta a napot, amikor emberek százai vették körül, vagy lehet, hogy csak néhányan. Nem szégyellte az evangéliumot akkor sem, amikor leköpték, vagy éppen szidalmazták. Mondjuk ki: szenvedés volt ez is valamilyen módon, hiszen nem léleksimogató az, amikor így bánnak velünk. De ő nem ált meg akkor sem. Nem vette csendesebbre a beszédet, nem fojtotta magába a szót, hanem tovább mondta, mert Jézus apostolául hívta.

Az apostol feladata pedig hasonló ahhoz, amit az Ószövetségben a próféták csináltak: mondták az Isten üzenetét. Ha üldözték, akkor is, ha csendesíteni próbálták, akkor is – még hangosabban! Pált el szeretnék csendesíteni – de ha ő nem tud beszélni, akkor ír azoknak, akik tudnak helyette. Ezért bíztatja Timótesust és a levél szavain keresztül bennünket is: ne szégyelld az evangéliumot, a bizonyságtételt!

A világ világosságát adja tovább a börtön sötétjéből is. Olyan ő ott, mint amiről szintén Jézus beszél: legyetek lámpások a világban! És hol látszik meg igazán a lámpás fénye? Nem a világos szobában, nem a vakító napsütésben, hanem a sötétben, a börtönben, a mélyben. Ott, ahol nincs más semmi, ami világítson: úgy, mint a barlangban, ahova nem szűrődik be természetes fény. Oda kell a lámpás, oda kell a szó, a bizonyságtétel.

A világ világosságát adja tovább egy olyan helyre, ahol lehet, hogy nem igazán volt meg az emberekben a világosság. Timóteus Efézusban van, ahol minden bizonnyal nem egyszerű keresztyénnek lenni. Pál is járt ott, tudja, hogy miről van szó. Nem kívülállóként szeretne jótanácsokat osztogatni, hanem úgy beszél, hogy tudja, mi lehetne a megoldás a különböző problémákra. A legfontosabb dolog most: se Timóteus – de mi se szégyelljük a bizonyságtételt.

De kiről is kell bizonyságot tenni? Arról, aki elhívta őt is apostolul, Timóteust is tanítóul, bennünket is gyülekezeti tagnak, presbiternek, lelkésznek. Arról az Istenről, aki ezt, ami most van, már a világ kezdetekor elrendelte – mert akarata szerint vagyunk most itt, akarata szerint történik minden. Adja nekünk a jót, de olykor megengedi a rosszat is, hogy lássuk, hogy nélküle mennyire félresiklik az ember élete.

Arról az Istenről, aki nem csak életünket, múltunkat, jelenünket és jövőnket is elrendelte, de Jézusban a megváltásunkat is elhozta. Annyira csodálatosan fogalmaz Pál: megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.

Hadd térjek vissza az első képhez két okból: az első a mondat első fele. Amikor Jézus feltámadt, akkor csodálatos jelek történtek: földrengés támadt, a kő, amely a sír bejáratánál volt, elhengerült és láthatóvá vált, hogy nincs odabent senki. Az emberek, amikor Jézust megölték, akkor azt látták a végén, hogy a legyőzött ellenség már egy olyan helyen van, ahonnan biztosan nem térhet vissza, oda került, ahova való: egy nyírkos, sötét helyre, a sír mélyére, az elhalt test örök börtönébe.

De amikor húsvét vasárnap az a kő elhengerül, akkor ezt a sötétet hirtelen elönti a fény. A kinti pirkadat első fényei nem csak a jeruzsálemi dombokat világítja meg, hanem az üres sírt, és az üres sírban az üres fekhelyet.

Másodszor pedig: ez a feltámadás elhozta nekünk az örök életet. Ismét a barlangos kép: volt ez a világ Jézus előtt, eltávolodva Istentől, követve a maga útját, oly sokszor háborúba sodorva saját magát, gyűlölködésben élve az életét, egyre mélyebbre süllyedve. Bementünk a barlangba, elindultunk lefelé a járaton, de elfelejtettünk magunkkal vinni lámpát. Hogy egyre messzebbre mentünk, egyre sötétebb lett, egészen addig, amíg végül teljes sötétség borult ránk.

Jézus elérkezése pedig nem jelentett mást, mint azt a mozzanatot, amikor megjelent Isten az életünkben, testet öltve benne. A barlang sötét mélyében egyszer csak felkapcsolódott a lámpa. A feketeségbe belevágott egy fénysugár, betöltötte az egész mindenséget. Láttam őt, láttam a másik embert, láttam magamat.

Így lett Jézus a világ világossága. Lát és láttat mindent. Néha kényelmetlen, de inkább többször jó! Láttatja, hogy miben vagyok jó, hol kellene fejlődnöm, miben kellene változnom, mit kellene tennem. Higgyük el: nagyon jó az, hogy Jézus a világ világossága! Mi a rád bízott drága kincs? Jézus, az evangélium maga. Drága testvér: őrizd meg te is ezt a kincset!