A középkori Európa legnagyobb világi-egyházi konfliktusa, az invesztitúraharc első állomása VII. Gergely pápához és IV. Henrik német-római császárhoz köthető.

A 11. század közepén a pápai diplomácia egyik legfontosabb szereplőjévé emelkedő, szegény sorból származó Hildebrandra (1015/1028-1085) nagy hatással volt a Cluny bencés kolostorban fiatalon eltöltött egy év, s az ott tapasztalt értékrend nyomán világossá vált számára, hogy az egyház sürgősen reformokra szorul. Már pápává választása előtt is gyakran felszólalt az egyház tekintélyét aláásó szimónia (a papi hivatalok áruba bocsátása), a papok nősülése és a laikus invesztitúra (az uralkodók azon joga, hogy kinevezzék az egyházi tisztségviselőket) ellen.

1073. április 22-én, II. Sándor pápa halála után foglalhatta el Szent Péter trónját, s egyházfőként radikális harcot indított az egyház elüzletiesedése, valamint a világi befolyás ellen. A VII. Gergely nevet felvevő pápa megválasztásának módját később sokszor és sokan támadták, mert az nem felelt meg az éppen általa fogalmazott 1059-es regulának. A széles látókörű, energikus új egyházfő kemény kézzel látott neki a reformoknak. Már 1074-ben eltiltotta a szolgálattól a nős, illetve a tisztségüket anyagi javakkal megvásárolt papokat.

Gergely legfontosabb céljának azt tekintette, hogy kivívja az egyház függetlenségét a világi hatalomtól, sőt érvényesítse a pápai felségjogot. Közvetlen fennhatóságot igényelt Szardínia, Korzika, a hispániai területek és Magyarország fölött, hűbérének tekintette az olasz földeket, Provence-t és Dél-Itáliát. Továbbá foglalkoztatta az 1054-es egyházszakadás miatt keletkező problémák orvoslása, valamint a Szent Sír visszaszerzésének gondolata is.

Az 1075-ös lateráni zsinaton kiadott Dictatus papae kezdetű bullában megtiltotta, hogy a laikusok egyházi hivatalt adományozzanak, s félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy a keresztény hierarchiában az összes uralkodó, így a császár is a pápa után következik. A 26 éves IV. Henrik (aki ekkor hivatalosan még csupán német király volt, és csak 1084-ben nyerte el a német-római császári címet) érthető módon nem lelkesedett a kinyilatkoztatásért, hiszen a pápa gyakorlatilag a hadvezérévé degradálta.

Gergely meghirdetett elvei a pápát a világi hatalmasságok fölé emelték, így bármikor elmozdíthatta akár a Német-római Császárság vezetőjét is, de akár fel is oldhatta a császári alattvalókat hűségesküjük alól. A pápa ezzel tulajdonképpen kihúzta a talajt a mindenkori császár alól, akinek hatalma jórészt az általa kinevezett püspökökön nyugodott. IV. Henrik figyelmen kívül hagyta a bulla szövegét, s saját maga nevezte ki a kölni és a milánói érseket, sőt a feldühödött uralkodó Wormsba birodalmi gyűlést hívott össze, ahol a német püspökök letették Hildebrandot, aki „már nem pápa, hanem ravasz barát”.

Gergely válaszul a legfélelmetesebb fegyverhez nyúlt: az 1076-os böjti zsinaton Rómában kiközösítette és leváltotta a császárt, alattvalóit pedig felmentette hűségesküjük alól. A pápa kinyilvánította, hogy a kiközösítés egy év múlva lesz végleges és visszavonhatatlan.

A király az őt amúgy is rossz szemmel néző fejedelmekhez fordult segítségért, de azok a kiközösítést kihasználva, a triburi gyűlésen trónfosztottnak nyilvánították Henriket, amennyiben nem nyer egy éven belül pápai feloldozást.

Henrik eleinte saját erőből igyekezett megingott hatalmát megszilárdítani, azonban a nagyhatalmú fejedelmek és hercegek egyre ellenségesebben viszonyultak hozzá, központosító törekvései kútba estek, s miután már ellenkirályt is készültek ellene választani, rávette magát, hogy elzarándokoljon a pápához annak bocsánatát kérve.

Bár a korabeli viszonyokat tekintve kevésbé fontos tényező, de azért érdemes megemlíteni, hogy ha az arisztokrácia nem is, a köznép körében még mindig nagy népszerűségnek örvendett a fiatal király.

A találkozóra az Augsburgba összehívott birodalmi gyűlésen került volna sor, ahová mindketten kaptak meghívót. Gergely elindult a német városba, de időközben meggondolta magát, s jobbnak látta, ha itáliai területen fogadja a királyt. Dél felé haladt, s 1077 januárjának elején az eredeti helyszíntől mintegy 600 kilométerre lévő Canossa várába tért be, ugyanis árulókat sejtett sorai között.

1076 végén a mai német-francia határtól északkeletre lévő, Rajna menti Speyerből Henrik díszes kíséretével délnek vette az irányt, majd átkelt a mai Svájc hófödte hegyein. Amikor az Alpok olasz-francia határ közelében fekvő, több mint kétezer méter magas, a középkori zarándokok által gyakran használt Mont Cenis-hágót elérte, átöltözött, hogy a vezeklés valódi látszatát keltse. A drága ruhák helyett szőrcsuhát öltött magára, s a korabeli források szerint kíséretének tagjaival egyetemben mezítláb tette meg az ezután következő 250 kilométeres utat Matilda itáliai nemesasszony kastélyáig, a toszkán Canossa váráig, ahová Gergely a német seregektől való félelmében költözött be ideiglenesen.

A valóban megbánást tanúsító, s magas rangú mivoltához képest önmagát igencsak megalázó királyi menet 1077. január 25-én érkezett meg Canossa kapujához, ám az nem nyílt ki. VII. Gergely pápa megtagadta a belépést, így a király három nap és három éjjel, szőrcsuhában, mezítláb, a fagyos földön, hóvihar közepette várt, toporgott és böjtölt – gyakorlatilag nem evett semmit.

Január 28-án a várkapuk azonban feltárultak, s Henrik a pápa elé járulhatott, ahol a kortárs beszámolók szerint térdre vetette magát, és bocsánatért könyörgött. Gergely felmentette, és visszafogadta őt az egyházba, majd még aznap este egy közös misén vettek részt a vár belső, Szent Apollóniának ajánlott kápolnájában. Megegyeztek abban, hogy az egyházfő feloldja az egyházi átkot, a király cserébe elismeri Róma jogait az augsburgi zsinaton, azonban az invesztitúra kérdéséről nem esett szó.

Henrik másnap hazatért, Gergely azonban még két hónapot töltött Toszkánában. Időről időre felröppent a pletyka, hogy valamilyen, egyházfőhöz kevéssé illő kapcsolat volt a pápa és szállásadónője között, azonban erre nincsenek bizonyítékok, s csak a 17. századi protestánsok kezelték e szóbeszédet tényként. A megalázott Henrik hazatérve folytatta birodalmának építését, s a kiátkozás feloldását abszolút figyelmen kívül hagyó, lázongó fejedelmek és hercegek ellen véres háborúkat indított. A trónkövetelő ellenkirály, Sváb Rudolf elleni harcok végeztével IV. Gergely újból kiátkozta Henriket, aki ellenfelei legyőzése után ismét „elzarándokolt” Gergelyhez, ám ezúttal Rómába, s szőrcsuha helyett vaspáncélt viselt.

Ezt követően III. Kelemen néven ellenpápát választatott, s csapatai 1084-ben elfoglalták az Örök Várost, ahol a bíborosok formálisan is megválasztották jelöltjét. Gergely az Angyalvárba szorult vissza, ahonnan a normannok ugyan kiszabadították, de a felmentő, s mindvégig ellenségnek tekintett normann sereg dúlásai miatt nem maradhatott a lázongó városban.

Salernóba menekült, s ott is halt meg 1085. május 25-én. Utolsó szavai a 44. zsoltárt idézték: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem az istentelenséget, ezért halok meg száműzetésben”.