Pál apostolról tudjuk azt, hogy közel kétezer évvel ezelőtt három missziói útra indult el. Ebből az első Kis-Ázsiába vitte őt, a másik kettő pedig Európába, illetve oda is. És volt egy negyedik útja is, ahova nem ment, hanem vitték: Rómába indult el, de nem önmagától, hanem mert fellebbezett a császárhoz, ezért igazából kivégezni vitték őt oda. Mondhatjuk tehát, hogy Pálnak igazóból négy missziói útja volt, de igazából öt. És erről szeretnék ma beszélni.

Hogyhogy öt? Történt ugyanis, hogy amikor Pál járta a vidéket, akkor meg-megállva különböző városokban hosszabb-rövidebb időszakokra, leveleket kezdett el írni azoknak a városoknak, vagy éppen a városok gyülekezetének a vezetőjének címezve, ahol már járt, vagy ahova nagyon szeretett volna eljutni. Így keletkeztek ezek a levelek, amelyek benne vannak a Bibliánkban, és aminek köszönhetően jócskán túlélte Pált ez a 13 levél, ami hozzá köthető. És így indult el Pál az ötödik missziói útra, amely során elért hozzánk is, ide Mezőtúrra.

És mintha tudná, hogy itt Mezőtúron mi a hagyomány. Mintha ismerné a helyi fazekasokat, azokat, akik formázzák, díszítik, égetik a különböző cserépedényeket. Ezek a mesteremberek tudják, hogy hogyan kell az agyaghoz nyúlni, milyen fajta alapanyagok vannak, hogyan lehet tökéletesíteni. És azt is tudják, hogy amilyen szép, annyira érzékeny is: mert elég egy kis koccanás, és lehet, hogy lepattan róla egy darabka, kicsorbul, sőt, ha kicsit nagyobb ütést kap, vagy esetleg leesik a kemény földre, akkor akár el is törhet.

Nem csak itt voltak és vannak ilyen mesteremberek, hanem annak idején Korinthusban is voltak. Ha láttunk már görög vázákat, amforákat, akkor tudjuk, hogy ők is nagymesterei voltak az agyag megmunkálásának. És ezeknek az embereknek írja, hogy volt egy sokkal nagyobb Mester, aki bennünket formált úgy, mint valami cserépedényeket. Gondosan formált, tökéletesre. Színezett és égetett, hogy kemények, szilárdak, szívósak legyünk, hogy hordozzuk azt, vagy éppen azokat, akik hordozására rendeltettünk ebbe a világba.

Képzeljük el, hogy mi ilyen amforák vagyunk a világban. Az Isten ezt a cserépedényt megtöltötte rengeteg jó dologgal: szeretettel, odafigyeléssel, gondoskodással, jószándékkal, együttérzéssel, segítésre való hajlammal, és lehetne folytatni a sort. De ahogy vigyázni kell arra, hogy ebbe az edénybe ne kerüljön semmi rossz, hogy megfertőzze, megrontsa, a mi testünk cserépedénye is ilyen érzékeny. Látszik is abból, hogy amikor nem kell a Mester, a Gazda, akkor meg is romlik ez a test végérvényesen. Így jön be az életünkbe az eredendő bűn az Éden kert-beli hiba miatt. A jó Mester, vagy jó Gazda azonban mégis könyörül, és erővel tölti meg az ő gyenge edényeit. Így lesz testünk, ez a törékeny cserépedény a Szentlélek temploma.

Ennek köszönhető az, hogy Pál elmondja, hogy Isten erejével tudja, tudják – a munkatársakkal együtt – megtenni azt, amit Isten rájuk bízott! Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk! (8-9v.) Ezek az egyszerű mondatok a levelekben akkora hatalmas hitvallást hordoznak magukban!

És lehetetlen, hogy éppen ezért Pál ne szólaljon meg! Van egyfajta belső kényszere, hogy ahol megáll és hallgatóságra talál, ott el is kezdjen beszélni. És ezek a szent-szómenések olyan hatással vannak az emberekre, hogy ők is úgy érzik egy idő után, hogy nekik is mondaniuk kell, amit az Úr számukra kiparancsolt. „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. És ez egy végeláthatatlan folyamat! Hitt a 116. zsoltár írója is (őt idézi Pál), hitt ő maga is, és Isten kegyelméből hisznek a korinthusiak is, de mi is!

Kiről kell beszélnie Pálnak, a korinthusiaknak, és nekünk is? Arról, akinek a halál feletti dicsőséges győzelméről nem olyan régen emlékeztünk! Mert Jézus maga adott példát arra az embereknek, hogy akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, szólni kell. Jézus sem tétlenkedett – bejárta Galileát, Júdát, de még Samáriát is! És ezt viszi tovább Pál is. Kis-Ázsiát, Görögországot, de ha kell, akkor még Rómát is meglátogatja, még ha ez azzal is jár, hogy ő onnan nem fog visszatérni.

A mozgató rugó pedig az, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére! Az sem riasztja vissza, hogy szorongatják őket, hogy üldözöttek lesznek, hogy megpróbálják őket letiporni – mert mindezek csak ideigvalók. Az apostol látja maga előtt azt a hervadhatatlan koszorút, amelyet az Isten elkészített neki, amiért küzd, amiért hajt, amiért van értelme ezt az egészet csinálni.

Tudom, hogy van olyan, hogy belefásulunk a hajtásba, hogy sokszor úgy érezzük, hogy szélmalomharcot vívunk. De olyankor jusson eszünkbe, hogy mit adott nekem Isten: a hit ajándékát! Hiszek! Muszáj szólnom! Muszáj tennem! Mert a Lélek általi belső késztetést én is megkaptam! Azt pedig ne feledjük: nem vagyok egyedül sohasem, mert az Úr velem!