Nemzetünk fontos ünnepein mindig megemlékezünk arról, hogy micsoda hősiesség, bátorság kellett ahhoz, hogy elinduljanak az emberek, hogy azt tegyék, amire a hitük, a lelkiismeretük, a szívük vezette őket. Meg is érdemlik, ne vegyük el tőlük az érdemet. Bátrak voltak, hősök, történelem- és nemzetformáló személyek. Nem volt ez másképp a márciusi ifjak esetében sem. Vezette őket a szívük, a hazaszeretetük, egy kicsit talán a hév is. Dicsőséges napként szoktunk megemlékezni március 15-éről, hogy aztán majd eljussunk október 6-ig, amikor viszont már nem ennyire büszkén, dagadó mellkassal állunk, hanem méltósággal emlékezve.

Nézzünk magunkra egy kicsit: mi is sokszor úgy vagyunk életünk nagy pillanataival, vagy esetleg szakaszaival, hogy megvan a kiindulópont, megvan a cél, elérünk valahova, de hogy hogyan jutottunk el oda, milyen állomásaink voltak, az nem mindig van meg az emlékezetben. A küzdés, az örömpillanatok – ezekre szívesen emlékezünk, de ott vannak a megpróbáltatások is – ezekről pedig szeretünk megfeledkezni, igyekszünk kitörölni az emlékezetünkből – de ezek is hozzá tartoztak az úthoz.

Beülsz az iskolapadba, majd elballagsz – általános iskolában egy szempillantás alatt tűnik el a 8 év. Lehet, hogy egy pár dolog még megvan, de a nagy részét lehet, hogy már homály fedi. És az évek múlásával ez csak rosszabb lesz. Vagy a középiskola 4-5 éve. Életreszóló barátságok köttetnek, de hogy a többi részlet megmarad-e? Pedig érdemes ezeket is elvinni magunkkal!

Pál az életének a formálódásáról emlékezik. Ki volt ő és kivé lett – azok között, akik között élt és dolgozott. Ugyanúgy zsidó származású, Ábrahám gyermeke, mint azok – mégis az út, hogy ő ne csak Ábrahám gyermeke, hanem Krisztus gyermeke legyen, volt egy enyhén görbe út. Tulajdonképpen alig történt vele valami út közben. Megverték, megvesszőzték, megkövezték, megalázták, hajótörést szenvedett, veszedelemben volt úton, útfélen. Nem szerették őt a zsidók, mert úgy gondolták, hogy ellenük fordult, nem szerették, vagy legalább is gyanakvással voltak vele szemben a pogányok, amíg meg nem ismerték.

De nem dobhatom el magamtól ezt az időszakot sem. Miből mi leszek 8, és azután 4-5 év alatt? Miben formál engem Isten? Miben fejlődök, mit ismerek meg magamról? Miben kell rájönnöm, hogy ez a helyes út, és miben, hogy ez meg vakvágány? Pál dicsekszik: azt mondja, hogy ha már dicsekedni kell, akkor azzal dicsekszem, hogy miben voltam gyenge, hol voltam veszélyben, hol vesztem el majdnem.

Mert ha ezzel dicsekszem, akkor azzal is kell dicsekednem, hogy volt Valaki, aki ebből engem kiszabadított! Pál nem azért mondja ezeket, hogy sajnáltassa magát, hanem azért, hogy elmondja, hogy Isten milyen hatalmas! Szabadítót küldött Krisztusban a világnak és ezen belül személyesen neki! Ezzel érdemes dicsekedni!

Látjátok, milyen fontos az út? Magyar népünk Isten által kísért történelmét keresztezik dicsőséges, és olykor szomorú pillanatok. Van, amikor hálát adunk, van, amikor pedig Krisztushoz hasonlóan mi is csak annyit mondunk: Atyánk, kezedből elvesszük a keserű poharat is, ha kell. És imádkozunk: legyen meg a Te akaratod! De azért lehet könyörögni: azon emberek erőfeszítése, akik a múltban, vagy akár a jelenben földi országunk és a Krisztus mennyei országának építésén fáradoznak, ne legyen hiábavaló! A 103. zsoltár 2. versét vigyétek még magatokkal: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”